Lelkem trónusán

Lelkem trónusára
ültettem lelkedet;
miképpen rendelte az Úr;
így Veled, és melletted,
mind végig közös az út.

Ám szólj, ha bánt a szó,
kiabálj, ha fáj, mi bánt!
Idején húzzam ki a tüskét,
mely szívet béklyóba zár,
gyógyítám a romló fekélyt.

Színekre hangolva
/Rigmus, hófehér lelkedhez/

       ( dolente - forte )

Végső mentshelye szívemnek,
ezüst holdfényben vágyódón,
örökzöld kertedben didergek.

….És szólal mahagóni lantom:
- Kedvesem halljad hát dalom,
e szerenád komponált kottája
vörös véremből ezernyi csepp
mi gyolcslepedőmön foltokat ejt.

Ó, bár lennél őrangyalom
e koromfekete éjben;
türkizben izzó csillagok ülnek,
szemeid kék tükrében.
Forró vágyam lila ködén át
arcod mosolyát látom,
és ha kéred, meghalok érted;
a valóság légy, ne csak egy álom.

Sárgán izzó lángnyelvek közt
vadpokol tüzét megjárnám;
gesztenyebarna hajadba túrva,
éden kapuját hágnám.
Gyönyört remélve azúrkékben
csodálnék fekete eget;
nem élem túl e szürkeséget,
hagyd, hogy örökre melletted legyek!

Igazgyöngy

Szelíd volt a tengervize,
mi koron mélyébe szálltam;
nem kerestem, nem kutattam,
csak úgy véletlenül rátaláltam.
Hallgatta melankolikus énekem,
nyitott kagyló szélen kucorgott,
szerényen meghúzódva;
s a gyöngyhalász dala
érzéki szívét
valósággal elvarázsolta.

Türkizkékben csillogott
szemefénye, a csendes,
kristálytiszta tenger
nyugalmat tükröző vizében.
Nem hagyhatom veszni
e csodás káprázatot;
Bár ma még szelíd a tenger,
de jaj, ha szilaj hullámokat vet,
s iszap fedi be
e tündöklő gyöngyszemet.

Nem haboztam sokáig,
hisz levegőm már fogytán,
időm, s erőm se sok már,
így cselekednem kellett.
Óvón fogtam a talált kincset,
és igyekeztem vele egyre fel.
A ránk vetülő Nap fénye,
ifjúságom megidézte,
s ha jönne tengerár:
Szemem lesz e féltett kincsre!

Melletted… ? !

Mikor már nem lehetek melletted,
ha hiányomat érzed olykor,
csak hunyd le szemed és láss!

Ott leszek én,
mint szél lengette nyírfaág,
s rajta rezgőn kicsiny levél;
alatta a fű, mi suttogva mesél,
fű közt rejtőző apró vadvirág,
mely néked bontja ki szirmát,
és rajta énem,
mint méhecske döngicsél.

Ott leszek én,
égkékjén, mint bárányfelhő;
függönyödet meglebbentő,
lágyan simogató, gyengéd szellő;
erkélyeden hajnali harmat,
balzsam, mely puhítja ajkad,
simítja arcod;
s leszek érzéki mosolyod.

Ott leszek én,
sejtelmet szövő éj leple,
bújva ezüstös holdfényben,
hullócsillag őszi varázsában,
bronzán a sárguló falevélnek;
vándordarvak közt az égen,
mikor feletted
szállnak suhogva, serényen.

Ott leszek én,
mint mezítelen nyírfaág,
ablakodon nyíló jégvirág,
csivitelő, éhes kis cinege,
arcod hűsítő, apró hópihe,
meleg takaród zord télben;
tűzön, fahasáb,
mely átmelegít az éjben.

Csak hunyd le szemed és láss,
ha hiányomat érzed olykor,
mikor már nem lehetek melletted!

 

Múzsa

 

Midõn arra ébredsz,

múzsád a gyengébb nem;

s õ lantodnak húrja,
mely lágyan dalol.
E széditõ dallam
szív mélyére hatol;
lelket kötve gúzsba. 

 

Későn…

 

Túlkésőn eszméltem,
s lettem érzések rabja;

suttogom neved halkan,

hogy más meg ne hallja.

Igen, te lettél Múzsám:
Lédám, Júliám, Lillám.

Mirtusz, fénylő csillag,
s neved lett napi imám.

 

A múzsa sorsa
Nehéz sors a múzsa sorsa,
ellene vajon mit tehet?
De elixír az ő csókja
s a lant általa zengedez.
Az Úr rendelé ekképp,
ki ellen tenni nem lehet.

Szomorú vagy vidám a mű,
a csók biz’ meghatározó;
tollát hegyezi nap, mint nap,
az örökkön álmodozó.
Így szülhet égi látomást,
vagy ön- önmagát siratót.

 

Törött kenyér

Szánom Kedves, kihunyt a láng.

Köszönök sok boldog évet,
értelmetlen a folytatás;
tovább nincs semmi közös út,
miért is áltatnánk egymást.

Már csak gépiesen teszem
mid azt, amit meg kell tennem;
közben, hazudok szerelmet
olykor, magamnak és néked;
szánakozó ölelésben.

Kettétört száraz kenyerünk
már ízetlen és keserű.
Mosoly is elhagyta arcunk;
csak ritka vendég a derű,
mért tagadnánk, fércelt e mű.

Mi egykoron tavaszt hozott,
mára egy fagyzugos szentély;
szerelem, s a vágy elhamvadt.
Reménykedek, hamvából tán
majdan egy új világ sarjad. 

Az elsõ nagy…

Egy régi - régi történet,

mi hajdan velem történt meg:
Kamasz koromnak reggelén,
át, kórház ajtó üvegén
pillantottam meg egy leányt;
szemem szemére rátalált.

Fejdísze font hajkorona,

arcán szomorkás mosolya;
két ajka akár friss gyümölcs,
a megszûrt fényben tündökölt;
szívem hevesen dobogott,
szerelmem ott vetett lobot.

 

Kilencszázhatvannégyben volt;

az õsz ezer színben tombolt,
a kórház rideg mítoszát
feledtette egy látomás,
mely néhány percig lebegett;
a kislány tovasietett.

 

A látogatás véget ért,

mi fél gyógyulással felért;
már nem nyomaszt a kórterem,
két szobatársam kérdezem;
a kisfiúk, két egy testvér,
s nõvérük az égi tündér.

 

- Hogy hívják a nõvéretek?

Mennyi idõs? Feleljetek! -
- Lidi, mondják mosolyogva,
most jár õsztõl nyolcadikba.
Nyugtatóan hat a válasz,
nekem pont õ való párnak.

 

Bárcsak mindig itt lehetne;

fürdõzhetnék szép szemében,
szõke haját simogatnám,
arcát lágyan csókolgatnám;
repülnék édenbe vele,
ha a kedvesem lehetne.

Ismét kopog a vasárnap,
a látogatók kint várnak;
kis hercegnõm is köztük áll,
és képzetem mint kékmadár,
magas felhõk között suhan,
ez angyalt, add nékem Uram.

 

Közénk üvegfalak állnak,

mert sárga kór, mi ránk támadt,
így zárt osztály az otthonunk,
mutogatunk és rajzolunk;
végre megérti az angyal,
ablakhoz jön lágy mosollyal.

 

Mint Rómeó és Júlia;

bár én valék az ablakban,
hallom hangját, a mennyeit,
szavamra mondom, bátorít:
- Kóromnak, ha vége szakad,
keressem õt, de most szalad.

 

A kényszer rabság véget ért

és én a tündér rabjaként,
véltem sok-sok boldog percet,
égõ szívem epedezett;
õrölt egyre a vágyódás,
álmokban édes látomás.

 

A nagy nap végre beköszönt;

az õsz festette színözön
földre szõnyeget fektetett,
percegve tûrte léptemet;
az iskolához érve már,
szívem hevesen kalapált.

 

Figyeltem fent az ablakot,

az osztály ott sorakozott;
irigykedett a sok leány,
e komoly udvarló láttán.
Kiskamasz lányként suttogtak;
kacéran rám mosolyogtak.

Megnyílt végre a nagykapu,
kilibbent rajt' a halk szavú;
kék szeme fénylõn csillogott,
én megdermedve álltam ott,
nagy félve fogtam meg kezét,
Õ lesütötte szép szemét.

 

A szó megrekedt torkomban,

majd halkan annyit suttogtam:
- elkísérlek, ha engeded,-
Õ semmit nem ellenkezett,
és ballagtunk csak szótlanul,
millió kérdés bent szorult.

 

A házuk velünk szembe jött,

sajnálta ezt a miliõt,
ellopva tõlünk perceket,
mi kézen fogva telhetett;
s az ajtójuk sem hallgatott,
tudatva jöttünk: - nyikorgott.

 

És bent, mindenki rám meredt;

nem mellesleg a két gyerek,
kik oldva e pillanatot,
nyakamba ugrottak legott;
velük a kórházi hetek,
barátság jegyében teltek.

 

Majd kérdés jött kérdés után,

csak néztem néha nagy bután,
hiszen a téma megrekedt;
ezek a hívõ emberek,
Jézus igéit hirdetik;
királyságát, mi szent nekik.

Míg másutt járt a gondolat,
idõm vágtatva elrohant;
mindebbõl, ami megmaradt,
két szeme mely akár smaragd,
a lámpafénynél csillogott,
s ha ránéztem csak pislogott.

 

Eljött a búcsú ideje;

kapujuk óvó csendjében,
az elsõ csók is megesett;
öleltem, s teste remegett
és közben könnyes lett szeme,
mert bûnben fogant szerelme.

 

Hisz születésétõl fogva,

Õ Jézusnak menyasszonya;
másik férfit nem szerethet,
szívében errõl hitet tett.
Bár, nem kétes e vonzalom,
de jobb, ha mégis elhagyom.

 

Az õszi est is szepegett,

szitálva szórt ködpermetet;
fátyolos szemmel álltam ott,
zsebembe képet csúsztatott,
aztán zokogva beszaladt;
a szívem akkor meghasadt.

 

Sokára forrott be e seb;

a kép melyet zsebembe tett,
függött szentként ágyam fölött,
miként angyal, úgy õrködött.
S lettem volna érte hívõ,
de sajnos ebben nem hitt õ.

Eltelt pár év, kihunyt a láng,

feledni nem tudtam e lányt.
Egyszer találkoztam vele,
bár szívem mennybe emelte,
szerelmünk oly rég elhamvadt,
mára:- egy szép emlék maradt.

Körmendi románc

Kastélykertre ül a homály;

az égre tûzött csillagok
egymás után sorra gyúlnak.
Hallgatnak évszázados fák,
melyek alatt lusta padok
álmos macskaként elnyúlnak.

 

Kavics csacsog talpuk alatt;

összesúgnak suhanc cserjék
tekintélyes lombos fákkal.
Két szerelmes ifjú ballag;
szoros, mohó az ölelés,
nem törõdnek külvilággal.

 

Lila ködként rájuk szakad

vágyuk selymébõl szõtt lepel,
s az est sötét pongyolája.
Vén Göncöl, míg égre kaptat,
nyújtózkodó lusta pad lett
dúló szerelmük oltára.

 

A távoli lámpa fénye

csak pislog prûden, szerényen
majd pironkodva hunyorog.
Éjszakai égnek kékje,
Holdat tartva lágy ölében
e szép románcon mosolyog.

 "Szervkereskedelem"

Egyetlen szerelmem

a szíved megveszem.
Hogy tilos
a szervkereskedelem?
Jó: - akkor cserélem.

Adom az enyémet,
te adod tiédet,
így ez már
cserekereskedelem;
Maradunk ennyiben.

Mindkettõ hogy dobog,

szerintem boldogok.
Érzed-e?
Egyre hevesebben vernek,
s mily elégedettek.

Idõvel kiderül;

mennyire sikerül
önzetlenül
egymást szeretni a sírig;
Volt eset: - úgy hírlik…

 

Nõnapra

Oh, te drága Nõ, te természet csodája,

Világnak szép remeke,
Teremtõnek tüneményes adománya.
Mióta az Úr ily gyöngyszemnek alkotott,
A féltõ gondoskodást,
Génjeidbe vésve kódoltan hordozod.

 

Tested bársonyán a szerelem bölcsõje,

Mibõl sarjad az élet,
Magad vagy a gyönyör beteljesítõje.
Bõröd érintése, mint kelmének selyme,
A forrón égõ tûztõl,
"Szemérmes" ajkad, mint orchidea kelyhe.

 

 Gyengéd karjaid, s a simogató kezek,

Ahogyan hozzám érnek,
Egész testemben, végig beleremegek.
Az oázis nélküled, üres kopár szik,
Ha vágyódón rám nézel,
Szemednek fényében lelkem megmártózik.

 

 Kellesz, mint friss rügyeknek a tavasz melege,

Úgy sóvárgok érted én,
Mint nyíló bimbó a szikrázó napfényre.
És ha kérhetek, csupán azt kérem tõled,
Ha így rendelé a sors,
Maradj meg mindig ily csodálatos Nõnek.

A magány zárkájában

Látom, fáj a szíved.

Te magad sem hiszed,
a szerelem egyszer
még megérint keggyel.

 

Most csak egyet kívánsz;

mástól semmit nem vársz,
óhaj egy biztos hely,
hol belsõd nyugtot lel.

 

Mindent számba vettél,

miként cselekedtél,
tettél jót, s rosszat is,
lásd túlélted azt is.

 

Nagylelkû az élet.

Még sokat remélhetsz,
fény ülhet szívedre,
csak tudj hinni benne.

A boldogság elér,

mi mindennel felér
és rögtön feleded
összes gyötrõ perced.

Akkoron majd hiszed,
mikor lángol szíved,
megtörténhet minden,
hisz véletlen nincsen.

Higgy magadba kérlek!
Olyan szép az élet,

ha tudsz hinni benne,
kijutsz a napfényre.

 

 Sors

A diagnózis bénító,

sajnos adott a képlet;
éned elõtt vízió,
nõnek elvesztél végleg.

 

Mint villám hasít fájón

elmédbe a gondolat;
átformálja aggódón
naponta szép arcodat.

 

Ászok munkáját végzi

a plasztikai sebész;
kéjes gyönyörrel nézi,
amint remekmûve kész.

 

Az idõ véste ráncok,

árkok selymes bõrödön;
fagyott kis jégvirágok
nyílnak mosolygödrökön.

Lebeg elõtted a kép,

mikor a lézerszike,
teremtésnek bölcsõjét
elevenbõl metszi le.

Lásd ez az élet ára,

sorsod így rendeltetett;
nem segíthetsz világra
sarjadzó új életet.

Zsenge hajtást többé már
nem dédelgetsz méhedben;
de hidd, hogy mint ideál
Te maradsz meg kedvesem.

 Gyûrd le ezt a gyilkos kórt,

lásd az élet értelmét;
s társad vállán hallhatod
a kék madár énekét.

 

 A vágy

Behunyt szemmel a csendet hallgatom,

Lapozom tengernyi gondolatom.
Illatos hálóköntösben a vágy,
Miközben álmodik velem az ágy,
Fölibém hajol, lágyan átkarol;
Orcáján kihívó, cinkos mosoly.

 

Kívánlak édes! Mily mézes csókja,

Mivel ajkam és testem halmozza.
Hullámzásba kezd a néma tenger,
Majd csapkodja partját bõsz erõvel;
Zúgó szökõárként magasba hág,
Kábultan nyaldossa sziklák falát.

 

Cseppfolyós mámorban úszik a kéj;

Miközben elcsitul a szenvedély,
Csillogó szempár, éledõ tudat;
Gyûrt takarón ásít a kábulat.
Alábbhagy a vágy és alámerül,
Nehezült pillámra éj leple ül.

 

 Árapály

Szíved ármány sebezte,

múltad õrli lelked;
piciny szárnyaszegett gerlice,
vihar dúlta fészked széjjel,
melynek ma is csapkod szele.

Mint lelkes Don Quijote
lesem némán arcod;
hangod bilincset ver szívemre,
melynek mély-bordó bársonya
lágyan simogatja arcom.

 Mily keserédes mosoly

gondjaid palástja;
komor, szomorkás, fájó e kép
midõn zöldes-barna szempár
villan az esti homályban.

 Leküzdhetetlen a gát,

mi falként tornyosul;
majd emberöltõ a távolság
és a könyörtelen idõ
féktelen iramban száguld.

 Ha lennék is támaszod,

páncélom rozsda mart;
így rajta a vihar áthatolt,
mit szélmalmom motollája
õszülõ fejemre kavart.

 Tûnõdöm, majd elcsitul

mint tenger hulláma,
mely lágyan sziklaszirthez simul
homokos part föveny ágyán,
várva csendben árapályra.

 

 Mondanám…

 Mondanám: - Szeretlek. -

De kinevetsz, félek,
és szánó mosolyod
összetörné szívem,
önbecsülésem itt érne véget.

 Inkább csak hallgatok.

Lopott pillanatok
bûvkörében élek;
bár titkon remélek,
valójában érzem, balga vagyok.

Hagyom, múljon lassan;
hisz nagy szárazságban
a forrás is apad,
ha nem táplálja azt
a természet égi csatornája.

 Addig meg csak nézlek;

két szemed tüzének,
s hangodnak rabjaként
mosolyod árnyékán,
míg érzelmem falja az enyészet.

Lebegés

 Édenkertbe vágytál fehér felhõk felett,

Elárult mindent az igézõ, szép szemed.
Szálljak én is veled, ezt dúdolta ajkad;
Vár ránk a végtelen, halkan így folytattad.

 Egymást átölelve, minden zug bejárva,

Felfedezve újra, természet csodája.
Völgy ölébõl hegyre, feljebb csak egyre fel;
Sziklacsúcsra érünk, hol a visszhang felel.

 Bárányfelhõk szelik ott a mélykék eget,

Szellõk szárnyán szállunk, virágos rét felett;
Lebegünk könnyeden, mint kicsiny tollpihék;
Együtt suttogjuk a kékmadár énekét.

 Megtérve édenbõl, így aléltan, némán;

Csillogó szempárnak hûs bársonya néz rám.
Selymes pilláidra ólompaplan terül;
Varázslatos létünk álomba szenderül.

 

 

Hangja…

 

 Elvarázsol hangja,

mikor szárnyra kél
ajkáról a szó;
életfogytig lennék rabja,
ha csak egyszer súgna
némi biztatót.

Marad mind ez ábránd,
olajjal festett
örök álomkép;
vásznán, idõ varja ráncát,
s ki hajdan festette…
porrá omlott rég.

 

 Nem árt ha…..

Görbebotra támaszkodva

idõsödõ úr biceg,
vele szemben tûsarkakon
csinos ifjú hölgy tipeg.

 Kis szoknyáját gyenge szellõ

arasznyira lebbenti,
fehér combja, vénuszdombja
elõvillan õneki.

Az öregúr mosolyogva
rögvest fordul utána,
felszisszen a fájdalomtól,
mert dereka beálla.

 

 Tanulságként jól jegyezd meg,

hogyha rossz a derekad,
a hirtelen mozdulattól
mindig kíméld meg magad.

 

Tiszteld Õt, a Nõt

 Egy férfit gyúrt az Úr agyagból;

A Teremtõ majdan klónozott.
Egy satnya kis oldalbordából
Csodás mestermûvet alkotott.

 Testében a magzati bölcsõ;

Melyben kicsírázik az élet.
Friss nektárt csepegtetõ emlõk
Ölén telnek a gyermekévek.

 A gyermekévek véget érnek;

Új "Éva" már a láthatáron.
Egy õsi ösztön hajtja véred
Megszerezni õt bármi áron.

 Amire vágysz, tõle megkapod;

Megértést és forró szerelmet.
Szíve alatt hordja magzatod,
S vajúdva szüli meg gyermeked.

 A mécses lángját féltõn óvja,

Aggódás végig az élete;
Gyengéden ölel át két karja
És simogat ráncos, vén keze.

 

Elszállnak a rohanó évek,

Agg korban is melletted áll õ;
Köszönj néki éltet' és szépet,
Mit nem adhat más, csak Õ a NÕ!

Anyák napjára

 Anyák napja közeleg,

díszelgõ a nyárfa;
zsengék még a levelek,
de szöszöl már virága.

 Lila, fehér szirmot bont

az orgona zöld ága;
bódító illatot ont,
anyák napját várva.

 Pírban ég a kelõ Nap,

e kedves nap hajnalán;
így az elsõ vasárnap
kikeletnek szép haván.

 zorgos, fáradt kis kezek

teszik ma is dolgukat;
puhák, lágyak, kérgesek,
nem kímélik magukat.

 

 Álljék hát meg az idõ,

csak egy röpke pillanat;
szívetekbõl sarjadt tõ,
melybõl a létünk fakadt.

 

Édesanyák, Nagymamák

köszönjük az életet!
Csekély a szó, s a virág:
Legyen áldott: - léptetek!

A vén betyár

 Szellõ lebbent lenge kelmét,

felfed rejtett titkokat;
megzavarja békés elméd,
szeget ver egy gondolat;
ûzd tova mihamarabb!

 Csalfa, csapongó képzelet,

pajzán álmaid szövöd;
álomkép fut át elõtted,
látomás a gyönyöröd,
mosolyogsz és köszönöd.

Férfi szem e szende vágyát
leplezné, de nem tudja;
vadászösztön ajzza íját,
s a vad így lesz célpontja,
bár lazán leng íjhúrja.

 

Szertefoszlik festett képe,

az õzike messze már;
csiszeg-csoszog lassú lépte,
újra lent a földön jár
hümmögve a vén betyár.

  

 

 Vagyok…

 Vagyok éji szellõ,

mely szobádba besurran;
bõröd cirógatom
észrevétlen, titokban,
amíg a hajnal eljõ.

 Vagyok víz, langy-meleg;

illat eleggyel kádban,
tested minden zugát
körbeölelem lágyan,
átitatva lényedet.

 Vagyok friss oxigén;

amikor belélegzel,
kusza ereidben
száguldok a véreddel;
sejtjeid így éltetém'.

 Vagyok tengerkékje

szemed fénylõ íriszén;
miáltal fürkészheted
a természet szépségét,
melynek magad vagy éke.

 

Vagyok kenyérszelet,

ajkad szegletén morzsa;
apránként elcsipegetsz,
közben lassan kortyolva
iszod mézédes tejed.

És vagyok a nappalod,
és vagyok az éjszakád;
és vagyok égõ napod,
és vagyok a holdvilág.
Köszönöm, hogy lehetek
olykor szédült pillanatod.

 

 

 

Kezek

 Ó, ti lagymatag, petyhüdt kezek;

ti nem ismeritek a kérget,
mely kemény dologban terem
szorítva göcsös szerszámnyelet.

 Lantnak húrja is bénán dalol,

ha kipárnázott ujjbegyetek
langyosan bóklász' valahol,
a beágyazott bundok felett.

 

 A nõ, ki erõs férfit vágyna

leheveredve a díványon;
bágyadt érintéstek' szánja,
s így homályba vész a vágyálom.

 

 

 

Szerelem

 Szerelem, ó szerelem

megbontod az elmém;
mindenem amim van,
lábad elé tenném.

 Nékem Õ a hajnal,

bíborszínû fényem;
záporesõ után
szivárvány az égen.

 Szerelem, ó szerelem,

legyen mint akarod;
nem kell a gazdagság,
mindenem megkapod.

Legyek inkább koldus,
csak hogy szerethessem;
nem kell fényes otthon,
kunyhóval beérem.

 

 

 

Álmatlanul

 Elkerül az álom;

miközben párnámon
behunyt szemeim elõtt
lebeg délibábkén arcod,
s ajkad szegletére
ült könnyed kacajod.

Érinteném tested,

de most nem tehetem;
félek, hogy érdes kezem
érintésétõl riadna
merész képzetemnek
ábránd, kékmadara.

 Marad a képzelet,

melyben fénylõ szemed
szenvedélyes foglya ként
várok szabadító álmot,
hogy széttörje végre
ez édes rabláncot.

 Tavaszi álom

 Ringó csípõ,

ringó kebel;
mindent elfed
vékony lepel.
Vajh, mit fedhet el?
Arról csak álmodik
egy vénülõ ember.

Szüreti bál

 Csikós legény lova hátán,

ámul Marcsa kontya láttán,
szemre való egy fehérnép,
talán nekem teremték épp,
szavamra vonzó egy alkat,
imígy motyog orra alatt.

 

 Marcsa vala igen szende,

falfehér, mint inge, s keble,
mely domborodik hegyesen;
teszi lépteit kecsesen,
gondolatot szül egy ledért,
megcsókolná ü' e legényt.

 Lován ülve milyen délceg,

nem lehetek ilyen félszeg;
oly kackiás högyös bajsza,
elmereng a bögyös Marcsa;
eddig mért nem láttam meg én,
s bálban soha táncra nem kért.

 

 Meseszerû szép fordulat;

kalandozó két gondolat
e napon egymásra talált,
szívük boldogság járta át.
E régi álom-történet
szüreti bálon történt meg.

 

 

 

Áldott állapot

 Az áldott állapot,

ne legyen teher;
szíved alatt magzatod,
könnyeden ne dobjad el,
hisz már õ is ember.

Szerelem gyümölcse,
istentõl való;
még tisztaság jelképe
a kis földi halandó,
ne legyél hát gyarló.

Terem ezen földön
betevõ falat;

és ruhát mit felöltsön
kerít a jóakarat,
akad rá majd garas.

 Mert sújt a szegénység,

ne légy gyermektelen;
varázsló reménység
mindent megteremt,
csak szeretet legyen.

 

 Jól esne…

Jól esne olykor egy szó,

néha kis gondoskodás;
mindezt megélni volna jó,
mi nem csak üres látomás.

 Jól esne az érintés,

a gyengéd simogatás;
néhanapján egy kis féltés,
hús-vér embertõl, aki társ.

 Ha fáraszt a napnak terhe,

ha gondokkal vagy telve,
s nem vár rád meleg otthon,
nincs, kivel osztozz bánaton,
lassacskán fásul a lélek,
s felõrli csendben a léted.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Oldal: Érzéseim versben
Albert Ferenc:Versek,prózák.Ősök nyomdokán történelem,haza,útleírás,érzelem - © 2008 - 2024 - gufi.hupont.hu

Az, hogy weboldal ingyen annyit jelent, hogy minden ingyenes és korlátlan: weboldal ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat