Az 56-os zászló

Régen nem vallom már
Kádár emlőjén tanultakat;
s nem követek Lenini utat,
úgy vélem kinyílt már
mind a két szemem;
bár nem mesélt nekem
szüleim közül senki sem.

Azt hogy mért, nem tudom;
csak értelmetlenül néztem,
mitől, s miért van a hasított
hatalmas luk a zászlókon,
melyeket olykor, olykor
látni véltem a szélben;
megadatott: ma már tudom…

Megtapasztaltam mára
a zsarnokság nem örök,
a zsarnok órái számlálva,
bár szabadság ára, a vér,
és nem mérlegel a hóhér.
E zászló véres gyászlepel,
s alatta üdvözül sok ezer
ártatlan elszánt magyar,
Bűnük csupán csak annyi:
- Mind szabadságot akart!

Tisztelgés a hősök előtt!
 Induló 1956 emlékére
/Dallam: Avanti Ragazzi di Buda/

Gyertek fiúk barikádra!
Hős harcotok lel szabad hazát!
Bátran űzzétek a Sátánt, s fiát!
Ám vérben fogan a szabadság.

Haza, s a nép szava üzen,
míg orvul kántál a rút halál.
Vértezve ősmagyar virtussal,
vívjatok vörös oroszlánnal!

Srácok a hadaknak útján!
Ötvenhat fénye ragyog fennen;
nékünk a példaképp Ti vagytok,
nem volt meddő a harcotok. Nem!

Gyertek fiúk barikádra!
Hős harcotok lel szabad hazát!
Bátran űzzétek a Sátánt, s fiát!
Ám vérben fogan a szabadság.

Sziklák, s rögök közt vájt utat,
itt mindig az ifjú honfi vére;
zászlótok lobog ma a szélben,
a címer, egy luk a közepében.

Vérben úszó utca kövét,
rég befedte lánctalpak árnya,
vérbírák ásták meg sírotokat,
nevetek, a nép szívébe zárta.

Gyertek fiúk barikádra!
Hős harcotok lel szabad hazát!
Bátran űzzétek a Sátánt, s fiát!
Ám vérben fogan a szabadság.

Őszbe fordult hatvan tavasz;
hantokra virág szirma hull,
s ha kondul valahány lélekharang,
sok-sok ezer mécs lángra gyúl.

Oly régen elűzve a lator;
leráztuk, átkos rabigánkat,
s a szabadság oltárán áldozva,
imánk ma is nevetek kiáltja!

 

Gyertek fiúk barikádra!
Hős harcotok lel szabad hazát!
Bátran űzzétek a Sátánt, s fiát!
Ám vérben fogan a szabadság.

Fel-fel fiúk barikádra!
A szabadság hősökért kiált;
Zrínyi, meg Rákóczi, s Petőfi,
ma fent vé-le-tek pa-ro-láz!

 

A tatár veszedelem

 

Messzi keletről jöve meg,
a vándor barát;
Júliánus ő, ki fellelte
a régvolt hazát, s véle testvért,
ki nem tartott nyugatnak,
ám még ma is tudója
ős magyar szavunknak.

És nem valótlan ama hír,
mely szárnyra kél általa,
miszerint: porfelhőben ül
a végtelen határ,
a mongolok serege lóháton,
előttük nincs akadály,
és mind, aki útjukban áll,
irgalomra ne számítson!

Negyedik Béla ki vala,
az akkoron volt királyunk,
sereget toboroz, hm…
nocsak-nocsak, így állunk?
Mind ki vastagodott
királytól kapott javak okán,
önös érdekből talán?
Ott állnak ők, saját váraik fokán.

Sovány a sereg, mely indul,
és Béla mit tehet?
Élükre áll, hiszen álam érdek
védeni hazát, s a népet.
A Sajó partján, Muhinál
felütve a tábor, és várnak.
Bízva az áradó vízben,
s a tatár majd, tán itt támad.

 

Batu kán szemfüles, gázlót keres,
fentebb, és lentebb is,
osztva kél át a harmadolt sereg.
Bekerítve hamar a magyar,
két napon át tartó viadal,
s oda Béla maroknyi csapata.
Menekül mind, ki megteheti,
a tatár jó része, Bélát kergeti.

A magyar urak, váraikat védik
cserbenhagyva királyukat,
bőrüket mentik,
majd vígan dőzsölnek,
hiszen visszavonul a veszedelem.
A hazára, pernye felhő szakad,
mely egy füstölgő üszök és romhalmaz,
ám… Béla királyunk szabad.

 

Przemysl erődje

 

 

 

Dermedten szemlélem e gigászi falakat,

 

Elmémben lapozom a borzalmas múltat.

 

Behunyom szemem, felbolydul a csend,

 

Sűrűsödő léptek zaja, parancs szava cseng,

 

Becsapódó gránát robaj fülrepesztőn zeng.

 

 

 

Sebesültek imája fohászként Úrhoz száll,

 

Surrognak a repeszek, mint gyilkos éjmadár,

 

Üvöltő gyászzenét bömbölő lövegek,

 

Tüzes pokol kapujából a halál integet,

 

Válogatás nélkül viszi a holt tetemeket.

 

 

 

Nyitom szemem, de rettegek a valótól,

 

Pedig süket a csend, a holt lélek nem szól.

 

Némák a falak és nincsenek jajszavak,

 

Gránátrepeszek régóta nem rajzanak,

 

Penészvirág díszíti a dohos téglafalat.

 

 

 

Zokog az agg erőd közel száz éve már,

 

Könnye a födémből s a falakból csordogál,

 

Siratja a szenvedőt, az ártatlan holtakat,

 

Vörös rozsda rágja az acélos vasat,

 

Cseppkő gyanánt ül ki rajta a sós, meszes oldat.

 

 

 

Nyög az anyaföld is e monstrum súly alatt,

 

Kettős fájdalmában szíve szertehasadt,

 

Viseli terhét, mit rárakott a hatalom,

 

Több millió tégla, sok ezer tonna beton,

 

Véráztatta környezete mementó, sírhalom.

 

 

 

Hanttal betakarva az el nem csókolt csók,

 

A félbe szakadt gondolat, az elharapott szó,

 

A vágyak, a tervek, a magasztos érzelmek,

 

Istenre bízva számtalan elárvult gyermek,

 

Mert így döntött a császár, elvárta a becsület.

 

***********************************************************

 

 

 

Galícia földjében

 

 

 

Jött a parancs, zubbony, bakancs,

 

Marhavagon, tűző napon,

 

Vár rád baka Galícia,

 

Erőd fala, poklok szava.

 

 

 

Fagyos a tél, ágyú zenél,

 

Akna robban, hús cafatban,

 

Néz a felcser, te elvérzel,

 

Jajszó, ének száll az égnek.

 

 

 

Fohász, ima, vajh mi haszna,

 

A hős baka nem tért haza.

 

Sírba tették, betemették,

 

Idegenbe, jeltelenbe.

 

 

 

Hegyek ormán, dombos lankán,

 

Völgyek ölén, patak mentén,

 

Utak mellett bús keresztek,

 

Mementóként a sírkertek.

 

 

 

Állok csendben, szegem fejem,

 

Néma könnyem törölgetem,

 

Kérdi fiad, Uram mondjad,

 

E szörnyűséget miért hagytad?

 

************************************************************

 

 

 

Rejtélyes Pasubio

 

 

 

Állok a hegytetőn, megigéző a táj:

 

Hófehér sziklák, a selymes gyopárvirág,

 

A kavernák közt cikázva daloló szellő,

 

Vállamon pihenő, szelíd bárányfelhő.

 

Szégyenlősen hunyom le deres pilláimat,

 

Ne láthassa egyik sem szememen a fátylat,

 

Könnycseppjeimet, mit fájó bánatom szült,

 

Ezen a Golgotán számtalan hős megfeszült.

 

 

 

Hasadozó sziklák ti láttátok a vihart,

 

A villámló felhőt, mit aknatűz kavart,

 

A fecskehadként rajzó gránátrepeszeket,

 

A szikrázón szétrobbant hófehér köveket.

 

A borzalmak borzalma előttetek zajlott,

 

Mikor a lövegek hangja felmorajlott,

 

Ontották a halált számlálhatatlanul,

 

Felkelő napfénynél, vagy ha bealkonyult.

 

 

 

Ti vagytok a szemtanúk hogyan történt meg,

 

A Pasubio csúcsa kíntól megremegett,

 

Őrült fájdalmában utolsót vonaglott,

 

Hatalmas tömege a szamárhátra omlott.

 

Láthattátok azt is, mikor hősök vére folyt,

 

A mennybe menők fohásza istenükhöz szólt,

 

És ha mégis valaki túlélte a csapást,

 

Kősziklák nyelték el szétszabdalt végtagját.

 

 

 

Most hallgatnak a kövek, de beszédes a csend,

 

Minden kis hasadék maga a történelem.

 

A számtalan hőst, kit rég kősziklasír takar,

 

Könnyezve gyászolja ma olasz, osztrák, magyar.

 

A hajdani ellenfél mára mind jó barát,

 

Együtt ürítik ki a fájdalom poharát,

 

Közösen idézik a régmúlt borzalmakat,

 

Többé nem történhet meg! Közös az akarat!

 

************************************************************

 

 

 

A Dolomitok hőseinek emlékére

 

Dél-tiroli hegyeken

 

hol a fa nem él meg már,

 

kősziklák hasadékán

 

viruló gyopárvirág

 

hősök sírját díszíti,

 

tetteiket a haza réges-rég feledi.

 

 

 

A dohos üregekben

 

egy-egy holt lélek kószál,

 

méltó temetésre vár,

 

kit rég elvitt a halál,

 

csontja hever szerteszét

 

és a Dolomitok fehérségébe vész.

 

 

 

A vakító köveken

 

szikrázik  a napsugár,

 

ha néhanap erre jár

 

egy tévelygő vándormadár,

 

az rekviemet regél

 

hősök fehérre szítt csontjaiért.

 

**********************************************************

 

 

 

A Don partján

 

 

 

Hová tűnt a magyar sereg?

 

Kérdem én a kéklő eget.

 

Nékik égi behívó jött,

 

Szolgálnak az angyalok közt,

 

Megtért lelkük mennyekbe szállt,

 

Fentről vigyázzák a hazát.

 

 

 

Fakereszt áll az út szélén,

 

Festék róla már peregvén,

 

Háromszínű szalag rajta,

 

Gyenge szellő lobogtatja.

 

Piros, fehér, zöld a színe,

 

Magyar honvéd emlékére.

 

 

 

Susog a nádas szelíden,

 

Halászbárka ring a vízen,

 

A mély iszapban alatta,

 

Egy szegény nemzet fájdalma.

 

Hallgat a víz, néma a táj,

 

Gyászdalt huhog az éjmadár.

 

 

 

Csendes a Don, vize reszket,

 

Őrzi még a bús emléket,

 

Némaságból fel-felriad,

 

Látni véli a holtakat.

 

Fa levele sírón zizeg,

 

Itt veszett a magyar sereg.

 

**********************************************************

 

 

 

Csendes a Don

 

 

 

Méltóságteljesen csak hömpölyög,

 

A halálosztó már nem dübörög.

 

Vajon él még elméjében a múlt

 

Mikor partján ezernyi lét kihunyt?

 

Gyilkos löveg a halált nem szórja,

 

Csendes a Don…, sebeit nyaldossa.

 

 

 

Talapzaton elnémult fegyverek

 

Mementóként; Nézzétek emberek!

 

Ádáz küzdelem színhelye volt,

 

Százezrek vére oktalanul folyt.

 

Vén hátán ma bárkáit ringatja,

 

Csendes a Don…, sebeit nyaldossa.

 

 

 

Mikor a kéklő víztükör megvakult,

 

Katonáink alakja porba hullt,

 

Dombok és lankák őrzik a múltat,

 

Föveny fedi fájdalmas titkukat.

 

Most folyik szelíden kanyarogva,

 

Csendes a Don…, sebeit nyaldossa.

 

 

 

A jámbor folyó, volt vízválasztó,

 

Nemzetek fiait elhatároló,

 

Körülötte ólálkodott a halál,

 

Ki éjt nappallá téve csak kaszált.

 

Ma bús könnye partjait áztatja,

 

Csendes a Don…, sebeit nyaldossa.

 

 

 

Smaragdzöld nádast ringat a szellő,

 

Eltelt már egynéhány emberöltő,

 

Vizén és partján gyermekek vívják,

 

Fafegyverrel a vértelen csatát.

 

Néma a víz, zsivajuk hallgatja,

 

Csendes a Don…, sebeit nyaldossa.

 

**********************************************************

 

 

 

Doni sírkert Boldirevkában

 

 

 

Hősök sírkertjébe érek,

 

Némán állok, mint szótlan keresztek,

 

Gondolatban sejlik a múlt,

 

Mikor a háború javában dúlt.

 

Dermesztő volt a harci dörej,

 

Kénköves pokol tüze jött el,

 

Földön, vízen, s a levegőben.

 

 

 

Most tömegsírokban a honvédek,

 

Hant fed több mint nyolcezer tetemet,

 

Elmémben barázdát szánt a tudat,

 

Idegenben vesztek a hős fiak.

 

Dalt hoz a szellő a Don felől,

 

Virágok szirma ezerszám tündököl,

 

A véres harctér zöld füvében.

 

**********************************************************

 

 

 

A Doni harcmezőn

 

 

 

Elmémbe égtek a zöldellő rétek,

 

Nyílik a fű közt a sok vadvirág,

 

Hol seregünk színe-java elvérzett,

 

Fájó dal szövi a múlt fonalát.

 

 

 

Egy rettegett hanggal jött el a hajnal,

 

Vért fagyasztott a katyusa szava,

 

Leparoláztak a dicső halállal,

 

Nem tértek vissza hazánkba soha.

 

 

 

Fürdik a hold a csendes Don vizében,

 

Kis halak pikkelyén csillan a fény,

 

Sok ezer katona pihen a mélyben,

 

Táplálja lelküket égi remény.

 

 

 

Fénylik az éjben a hadaknak útja,

 

Több ezer hős jár a harci mezőn,

 

Tekints az égre és gondolj a múltra,

 

Vigyáznak ránk, ők a védelmezők.

 

 

 

Néma az egykori rozsdás fegyverzet,

 

Folydogál csendben a halk szavú Don,

 

Égnek merednek a bús fakeresztek,

 

Gránitba vésve, kik védték a hont.

 

 

 

**********************************************************

 

DOBERDÓ

 

A Nagy háború margójára

 

 

 

Doberdó a népünk pokla,

 

Ágyúk ezre tüzét ontja.

 

Bomba robban, akna visít,

 

Édes hazám mért van ez így?

 

 

 

Frontvonalnak mély árkában,

 

Belefagyva vértócsába.

 

Rí az elme, a szív feszít

 

Édes hazám mért van ez így?

 

 

 

Szól a parancs, szuronyroham,

 

Ellenségre vetem magam.

 

Pengém elevenbe merít,

 

Édes hazám mért van ez így?

 

 

 

Bajtársaim sorra halnak,

 

Semmi értelme a harcnak.

 

Tartja lelkem isteni hit,

 

Édes hazám mért van ez így?

 

 

 

Fültépő a gránát hangja,

 

Mindkét lábam leszakajtva.

 

Hadnagy bajtárs, torkom ordít,

 

Édes hazám mért van ez így?

 

 

 

Véremtől az idegen föld,

 

Vörös lett, már semmi sem zöld.

 

Hazámban a harang felsír,
Édes hazám mért van ez így?

 

Oldal: Történelem témájú versek
Albert Ferenc:Versek,prózák.Ősök nyomdokán történelem,haza,útleírás,érzelem - © 2008 - 2025 - gufi.hupont.hu

Az, hogy weboldal ingyen annyit jelent, hogy minden ingyenes és korlátlan: weboldal ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat