Búsképű lovag

Csak lassan a lovad
vén, búsképű lovag!
          *****
Ébredj Don Quijote,
vége az álomnak;
búsképű, vén lovag,
már-már véges utad.
Rozsdás a páncélod,
kardpengéd is csorba;
ifjú Dulszinea,
vár deli lovagra.

Lovagra, aki fess,
lován délcegen ül,
kardjába, pajzsába
a Nap beleszédül.
Kopjafája harcos,
s nyer lovagi tornát,
szemet vetve reád,
ügethetsz pejlován.

Bizonytalan a lét,
de mindig van malom;
az érzés kortalan,
csak nyerhetsz a harcon.
Bár csillan hold fénye
Dulszineád haján,
vágyja a meleget
őszi nap alkonyán.
          *****
Csak lassan a lovad
vén, búsképű lovag!

A mester

Mikor a szilárd acélt
tüzesre hevíti a koksz,
megragadja egy vasmarok;
fehéren izzik még pőre bőre,
amikor ráfekteti az üllőre.

A kalapács táncolva
ad ütemes, víg dallamot,
közben az acéldarabot
ércesen, mívesen dorgálja;
sajog annak most minden porcikája.

Fröccsenve száll szanaszét,
a fehéren izzó revéje,
mintha csak verejtékezne
az intelmeknek súlya alatt;
felülírva a makacs vasakarat.

Meghajlik, majd ellapul;
végül ölt gömbölyded formát,
teljesíti a mester álmát,
mivel alább nem is adhatja;
mert a bölcs mester nem hiába gyúrta.

Lehetsz acélos, szilárd,
vagy oly kemény, mint kőszikla;
ha jó mesterre vagy bízva,
céltudatos emberré formál,
és hogy bánsz a jövőddel, az rajtad áll. 

Ha én költő lennék…

/Barcs János bátyámnak ajánlva
nagy tisztelettel és szeretettel/

Szárnyalva írnék verseket,
ha én költő lennék.
Felépíteném…, mint
kőműves a házat,
ahogy az téglát habarcsba ágyaz,
majd vakolattal díszíti a falat
a biztonságot nyújtó
ácsolt tetőzet alatt,
miközben mosolyog.

Sajnos… én nem vagyok költő,
csak rímet faragok.
Mert szült gondolatom
az elmémbe harap
és mondandóm ekkor rügyet fakaszt.
Olykor rossz a habarcs, snassz a vakolat
és reccsen a tetőléc
máztalan cserép alatt,
de én csak faragok.

Karácsony

Harang csendül.
Közel, s távol,
kis kunyhókból, palotákból
üdvözítő hálaének
száll magasba, fel az égnek.
Csillaghonba érve, lassan
a dal elcsendesül.

Mind indulnak.
Hideg éjben
csizma kopog fagyon, s jégen.
Pásztorszózat imára hív,
olvad minden jégbezárt szív;
rideg páncél szilánkjaik
a padlóra hullnak.

Mind, mind szerény.
Koldus, gazdag
fohászkodik Megváltónak;
lelkek várnak gyolcsot öltve,
Isten háza vár törődve,
ahol gyertyafényben éled
hit és a jó remény.

Bízva hitben,
szeretetben,
Krisztusban és jó reményben;
élnek szerte nagyvilágban,
karácsonynak varázsában;
a kis Jézust dicsőítik,
és félik az Istent.

Hogyha mindig
így lehetne,
minden ember boldog lenne!
Lenne ünnep minden napon,
s lenne mindig szép karácsony!
Leljen hát szívekben helyet:
Hit, remény, szeretet!

 

PC… ez őrület

Szorong, feszeng az öreg beat!

Hardver, szoftver, bit, megabit;
lukon les ki az öreg… miiiit?
Mert kifog rajt’ a kilobájt,
mega-giga és terra bájt,
hisz eddig ő a női bájt
ismerte, s szívét hangolta,
és soha meg nem tagadta,
mélyen szántó érzelmeit.

Hajlottan a neten csetel,
tudatlanságot ecsetel;
közben bővít memóriát,
mit bír az alaplapi nyák,
amelyen hemzseg százlábú
processzoroknak garmada,
mint professzorok valaha,
kik tömörültek egyletbe.

E tár harmada elég volt,
s mi soha nem volt markolt colt,
eme vincseszternek telve,
nem tára, mágneslemeze.
Az elme pengemód hasad,
s a szíjat ledobja az agy,
kínjába olykor fel-felsír,
mert hit itt rajta nem segít.

Szorong, feszeng az öreg beat!

 

Szenteste varázsa

Hunyd be szemed, figyelj nagyon!
Halld meg kicsiny harang szavát!
Égi kapuk, mikor nyílnak,
suhognak az angyalszárnyak;
nem földöntúli látomás,
kezdődik az esti varázs.

Tárd ki szíved, figyelj nagyon!
Lényed szeretet járja át.
Pislákoló mécsnek fénye
világol a vak sötétben;
csillag szórja rád sugarát,
lelkedre tűzve glóriát.

Ma testet ölt a szeretet
ajándékba csomagoltan.
Lehet egy szó, egy pillantás,
egy érintés, kis apróság,
összekötve szép csokorba,
érző szíved masni rajta.

És most lassan nyisd ki szemed,
engedj utat az érzésnek;
Ne zárd be a szív kapuját,
jusson minden napra varázs;
ne feledd el…, arra kérlek,
sok-sok napja van egy évnek!

 

A Mikulás fájdalma

Még mindig szilaj az agg ember,
megérkezett csikorgó dérrel.
Állán csüngő jégcsap mered,
keble rejt hűs fagyos szelet.
Kéménybe ül, ha nagyon fázik,
láthatod, hisz ott pipázik.
December meghozta a fagyot;
a földre fehér havat rakott.
Jöhet már Mikulás apó,
nem ragad sárba a szánkó,
és rénszarvasának patkója,
szikrát szórhat a porhóra.

A Mikulás nagy fájdalmára,
kevés pénz van a tárcájában,
szerény ajándékot oszthat,
puttonyában sovány csomag.
De gondol minden kisgyerekre,
gazdagokra, szegényekre.

Cipőd, csizmád, ha fényes, tiszta,
s ha így teszed ki az ablakba,
arra suhan csengős szánján,
ránt egy nagyot kantár szárán,
megtorpannak a rénszarvasok,
csizmádba szállnak a csomagok.
Igaz ez nem oly nagy ajándék,
de benne rejlik a jó szándék,
Mikulásnak arany szíve,
kis csokiba, meséskönyvbe,
a gyümölcsbe és kisautóba,
beleszőve minden földi jóba.

 

Keserű ünnep

Hajléktalan-hajlék,
alkoholbűz, mámor;
nyomorúság vacog
széllelbélelt ágyon,
mely egynéhány karton,
s ledobott gönc csupán;
bozótnak rejtekén,
vagy fagyzugos utcán.

Vidám a hálótárs
néhány apró jószág,
bolha és poloska.
A terjedő kórság:
nátha és tüdőbaj,
így kódolt a halál;
Istenben bízhat mind,
ki megváltásra vár.

Még ők is vágynának
kenyérre, kalácsra;
ünnepi fények közt
otthonra, családra,
tál meleg ételre,
mi éltük’ jelenti,
míg a fagy kezükből
kanaluk kiveri…
Leljen hát szívekben helyet:
Hit, remény, szeretet!

Az én palotám

Az én palotámban nincsen több száz szoba;
nem áll ajtóm előtt libériás szolga;
az én palotámnak nincsen száz ablaka
és kapuját sem őrzi kigyúrt kopasz rönkfa.

Szobám falán nem lóg ódon blondelkeret,
melynek foszló vásznán neves festmény feszeng,
s nincs mögötte trezor; drága smukk garmada;
kötegszámra a pénz, mit számlálnék naponta.

Nincs, és nem kell nékem oly facér palota,
mit gazdája lopott másokat kifosztva.
Nem kellett és nem kell pénzen vett boldogság,
hol álarc mögül les a hitványság orvul rám.

Van nékem palotám, két kicsinyke szoba;
ura magam lennék, s jobb híján a szolga.
Viharvert ablakain nincsen védőrács,
de lépcsőházra ügyel a kémlelőnyílás.

Falait díszíti önzetlen szeretet;
egy csipet boldogság rajt’ az aranykeret.
Pompás szőnyeg szőve lélek-fonalából
és árad a melegség szavak bársonyából.

Az én szerény éltem csupán konfekció;
lógok drótakasztón, akár nyűtt sportzakó.
Viszont nem rág a moly, mint drága nercbundát,
de viselem jó szívvel, mit az Úr rám testált.

Albert Ferenc
Láttam az embert…

 Láttam az embert, amikor testet öltött.
Anyjának kínjától ráncos volt és gyűrött,
ilyetén lépett fel az örök színpadra,
de megszépült hamar; kisimult az arca,
midőn édesanyja emlőjére húzta.

Láttam az embert, ki tudásra szomjazott.
Könyvet molyolt, s nyűtte az iskolapadot;
tudás fájának érett gyümölcsét ette;
ráncolta homlokát vizsgák közepette;
hitte, hasznos lesz gond nélküli élete.

Láttam az embert, aki jövőt épített.
Jó kedvvel alkotott, nemzett gyermekeket;
Istenért, hazáért, családért dolgozott,
míg ereje, elméje végleg megkopott,
és béréért, éppen csak betevőt kapott.

Láttam az embert, mily tehetetlen s gyenge.
Arca agyongyötört, üveges volt szeme;
etették, itatták, ő kiszolgáltatottan
pelenkáját tépte, mely lógott cafatban;
szinte már nem is élt, vágyott a halálba.

És láttam az embert, mikor elköltözött.
A kínszenvedéstől ráncos volt és gyűrött;
a dráma színpadára sötét függöny hullt,
de szikár arca márványként kisimult,
midőn porhüvelyére a sírhant ráborult.

 

Albert Ferenc
A halál

Bekopog halkan és meglegyez orvul;
a hírhedt kasza azonban kint marad.
Jön kacéran, azután sarkon fordul,
előtte kajánul még csipked, harap.

Visszatér újra, kezd lelkesen gyúrni;
elvinne magával, de játszik veled.
Mámor ez számára, kéjúri muri;
te bízva remélsz, amíg ver a szíved.

Lopva lebontja a megrogyott elméd,
már ajkadra fagy a jeges lehelet;
arcodra dermed a mélylila pecsét,

míg halotti tort ül hűlt tested felett.
Porhüvelyed hagyva üresen hátra,
odébbáll, s rád borul dohos világa. 

 

 Albert Ferenc
Fény születik

Decemberi napforduló fagyos éjén,
a sötét felett győzve,
újjászületik a fény.
Örömtüzek gyúlnak a magaslatokon,
erősödve hitükben
feléled a Kárpát-hon.

Lobogó máglyáknak szikrázó fényében,
táltos doboknak hangja
messzire száll az éjben.
Fohász és könyörgés dallamba ágyazva,
megszólítva mind sorban,
az elemeknek anyja.

Már-már csak parázslik máglyák fénylő tüze,
körben állók kérését
mindnek a szíve szülte.
Nem sejlik fel egynél sem az önös érdek,
nemzetünk fiainak
élhetőbb éltet kérnek.

Hamvában a parázs, nem pattog a szikra,
búcsúként az ölelés
hitük magasba szítja.
A kívánság nem nagy, - bor, búza és béke,
áhítattal bíznak mind,
egy igaz, szebb jövőben.

Alkonyodik

Őrlődik az időm rozsdamart kereke,
Környezetem leste, valaki leszek-e.
Szomorú valóság mára ráébresztett,
Belátom, valaki én már nem lehetek,
Így viszem tovább az Úr adta keresztet.

Hej! Pedig szárnyaltam rónákon, hegyeken,
Olykor sár foglya lett roskadó szekerem.
Majdan mikor rúdja egyenesbe állott,
Ástam én az árkot, de mindig kimászott,
Máig hegesednek a mély karcolások.

Már másképpen látok, múltam nem feledve,
Mely fátyolként borul nyugodt szigetemre.
Megvénült a tölgyfa, véget ért a hajsza,
Lassan már kiszárad, tán volt némi haszna,
Szárba szökkent magja, gyümölcs érik rajta.

Egyre nehezebb a kereszt mit cipelek,
Kedvesem némileg könnyíti terhemet.
Ha lehunyom szemem, s rám borul az alkony,
Földi keresztem az Úrnak visszaadom,
Lelkem majd megpihen égbéli pamlagon.

 

AHARCSAVADÁSZ

 

Napkorong útjának alkonyszakát járja,

A vadász elindul napesti útjára.

Folyópartra érve rögvest megkönnyebbül,

Kedvenc helye a spicc, rajta senki nem ül.

Kövezésen lassan a lépteit lopja,

Halakat zajával nehogy elriassza.

 

Sarkantyúnak végét miután elérte,

Hátizsák a földre, kis pihenés kéne.

Elkezd eggyé válni a köröttes csenddel,

Vizet kémlel hosszan fürkésző szemével.

Készségét szereli gondosan, precízen,

Ha eljön az idő, rendjén legyen minden.

 

Szikrázó égitest lehalkítva fényén,

Méltósággal ül a látóhatár szélén.

Semmiből hírtelen felkél a víztükör,

Apró ezer élet pikkelye tündököl.

Első éhenkórász, mint gyors torpedó jön

Ezüstszínű balin, a Ragadozó őn.

 

Vadász az eseményt csendesen szemléli,

Örül, hogy a rabló oly gyakran elvéti.

Horizontnak fénye szép lassan elszunnyad,

Hangos víztükörre mély csend ül újólag.

Érkezik az idő, készség előkerül,

Halk suhogás után kis csali elmerül.

 

Felerősödik a rohanó víz hangja,

Orsó mormolását csobogásba fojtja.

Monoton pergetést, kaffantás kíséri,

Megjött a süllő is vacsoráját kéri.

Homályosan látja, pedig nagyon figyel,

Spriccel a kis hal alant pár centivel.

 

Ez jó jel, tálalva a fennkölt vacsora,

Reméli, bajszosnak korog már a gyomra.

Süket sötétségbe rekedt néma percek,

Felkél a vén Hold is, zsinór kúszva perceg.

Pár méterre tőle örvény a mély vízen,

Botja kézben hajlik, mint ajzott íj zizzen.

 

Halkan tesz megjegyzést, „vendégem van végre,”

Adrenalin közben maximum a vérben.

Kapás van, nem várni, be kell vágni ismét,

Kétes egy küzdelem kezdődik el tüstént.

Karikában a bot, felvisít orsója,

Könnyedén itt bizony nem lészen trófea.

 

Mormolja:” Istenem add, hogy enyém legyen,

Drága jó Istenem engedd, hogy kivegyem.”

Harca hosszadalmas, végtelen az erő,

Mire bajszos feje nagy sokára fel jő.

Izmai ernyednek, majd megadja magát,

A vadász ekkor már felhagyja a fohászt.

 

Harcosként tiszteleg és föveget emel,

Áldozat fejére érzőn csókot lehel.

Csatát nyert isméten, már a sokadikat,

Látni nem most kezdte, nagy a tapasztalat.

Harci hőtől lehűl, halnak neve kerül,

Megtér otthonába, s álomra szenderül.

(Walter István, Stefi barátomnak ajánlva szeretettel)
Albert Ferenc 
**********************************************************

                                ÓDA EGY HEGESZTŐHÖZ

 

Csak állok és csodálattal nézem.

Hihetetlen tűz ég két szemében.

Darabol, megcsiszol, összeilleszt,

Bólint és mormolja: na, ez így jó lesz.

 

Látni a vágyat, ami arra ösztönzi,

Tudja, ezt bizony össze kell ötvözni.

A gondolatát máris követi a tett,

A kezébe hegesztőpisztolyt vesz.

 

Arcára bukik automata pajzsa,

Máris vakító fényt ad a wolframja.

Az ív hatására a két fém anyaga

Folyik, mint izzó, fortyogó magma.

 

Majd a lávaként örvénylő lelkek,

Molekulák nászaként egyesülnek.

A kohéziós kapcsolatnak ténye,

Biztosíték az örök együttlétre.

 

                          Albert Ferenc

 

 

Gyász…--nász…

Nem árt megszívlelni

 

Mikor szegény párja lelkét kilehelte,

Vénülő hím halam hamar kiheverte,

Rávetette szemét egy csodás csitrire,

Éjt nappallá téve folyton őt kergette.

 

Űzte, hajtotta, díszes farka lebegett,

Serdülő kis tini menekült, nem evett.

Gondolta, egyszer tán kifárad az öreg,

Bejött számítása, csakhamar így esett.

 

A felturbózott aggot szélütés érte,

Lebegett a víz színén lebénult teste,

Visszagondol még a hajdani párjára,

Csatornába vágyik, hátha megtalálja.

 

Tanulsága vagyon, ne feledd el soha,

Bár vén kecske a sót néha megnyalja.

Ne vesd szemed soha ifjú szeretőre!

Ha gyenge a szíved, mész a temetőbe!

Albert Ferenc

 

 

 

                                                             

 

 

 

 

Présbe kényszerítve

Hidegen, ridegen!

 

Egykedvű, monoton a villanymotor hangja,

Olajszivattyúnak gyors tengelyét hajtva.

Illesztett fogak közt őrli az olajat,

Hidraulikus hengerben, dugattyút mozgat.

 

Kazánlemez alatta, nyögve könnyez revét,

Míg sajtoló szerszámnak kitölté fenekét.

Minden ízén reszket, magában vonaglik,

Molekulák gigászi harca eldőlni látszik.

 

Zsugorodnak némelyek, mások nyújtóznak,

Ha túl rideg a fém, még el is pattanhat.

Ám derekát beadva felveszi a formát,

Gyöngyözi a faggyút, mint fenyő a gyantát.

 

Csitul a belső harc, nincs már ellenállás,

Beteljesült végleg sorsa, szinte már hálás.

Anyagának atomjai megnyugszanak rendre,

Módosul kapcsolatuk molekula rendszere.
Albert Ferenc
**********************************************************

Lumbágó

Ez a nap is úgy kezdődik
akárcsak a többi,
felkelsz, rögtön toalettbe,
s lazán mész fürödni.
Fogmosás, közben tüsszentés,
mitől a víz lever.
Az ember fia ilyenkor
megmozdulni sem mer.
Még hogy mer, szegény mozdulna,
ha netalán bírna,
de már is kiült arcára
a fájdalom pírja.

Gyötrődve, fél térdre rogyik
kínzó érzésekkel,
majd kitámasztva erősen
mind a két kezével,
akár ügyeletes lajhár
elkúszik az ágyig,
ekkor fogát csikorgatva
valahogy felmászik.
Visszafojtott nyöszörgéssel
 pozíciót talál,
gondolatban azt képzeli,
érte jő a halál.

Eme szörnyű fájdalomnak
nincs egykönnyen vége,
gyógyulása beletelik
olykor három hétbe.
Időközben lassan enyhül
a borzalmas érzés,
időleges a gyógyulás,
ma már ez nem kérdés.
Visszatérő a probléma,
ellene nem tehetsz,
sárgaföld csak a gyógyírja,
abban biztos lehetsz

Albert Ferenc
***************************************************

***************************************************

 

 

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

 

 

 

Fedél nélkül

Csonkig leégetett
karácsonyi fények,
újév petárdái
nyugovóra tértek.

 

Fagyba burkolózott
bölcs, öreg január,
városra települt
a szürke szmog-madár.

Sátrat bontott minden
karitatív konyha,
s a hajléktalannak
korog üres gyomra.

Petpalackba fojtott
reménytelen bánat,
bérház falánál vet
hullámpapír ágyat.

 

Megébred a nyomor,
álmodott édeset,
pulykát, kalácsot,
karácsonyt, meleget.

 

Szemeit dörzsöli,
múlik a kábulat,
roskadozva görnyed
gyötrelmes súly alatt.

 

Ő biz fel nem adja,
kitartó és kemény,
míg nem halál angyal
megcsókolja szegényt.

Albert Ferenc

Oldal: Egyéb verseim
Albert Ferenc:Versek,prózák.Ősök nyomdokán történelem,haza,útleírás,érzelem - © 2008 - 2026 - gufi.hupont.hu

Az, hogy weboldal ingyen annyit jelent, hogy minden ingyenes és korlátlan: weboldal ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat